Akkor most itt az ideje, hogy gratuláljunk a magyar férfi kézilabda válogatottnak, mert teljesítette a küldetési tervet. Jövő év tavaszán megküzdhet a párizsi olimpián való részvételért.
Továbbá dicsérjük meg a Telekom Veszprém magyarjait Zoran Ilićet, Sipos Adriánt és Ligetvári Patrikot, hogy ennek aktív részvevői voltak. És persze az itt játszó külföldieknek is jár a kalaplengetés. A világbajnok Rasmus Laugét, az ezüstérmes Kentin Mahét és a vébé harmadik Rodrigo Corralest vastaps fogadja majd az arénába visszatérve, az első hazai klubmeccsen. Ez az összkép bizony igazán elismerésre méltó.
Említsük még meg Chema Rodríguez szövetségi kapitányt is, aki azért mégiscsak a mi emberünk, hiszen Veszprémben kézilabdázott jó néhány évet. Ő már akkor olyan sebességgel hozta fel a labdákat az ellenfél térfelére, mint most a svédek, a dánok, a norvégok vagy akár az izlandiak. Bár sokan megkérdőjelezik, hogy miért ő a kapitányunk, azért írjuk a javára a 43 éves spanyol, korábbi világbajnoknak, hogy fiatal, kezdő trénerként már van egy Európa-liga győzelme a portugál Benficával a Magdeburg ellen. És szinte végig azt láttuk rajta, hogy ötvenes pulzussal nézi a meccseket. Pedig tudott, hogy ebben a szakmában ilyen nincs, csak magába fojtja az ember az érzelmeit. Talán úgy, mint Pásztor Pista a Fradi kispadja előtt. De egyszer mégis elszakadt a cérna Chema mesternél, amikor úgy üvöltött a mieinkkel, mint addig még soha.
Persze lehetne, lehetett volna feltenni neki konkrétabb kérdéseket annál, mint amiket kapott. Például, minek vitte kirándulni Bujdosó Bendegúzt, Szöllősi Szabolcsot, Leimeter Csabát, Kovacsics Pétert? És ha már Mikler Roland sérülése miatt kivitette Palasics Kristóf kapust, és valóban ő a jövő hálóőre, miért nem adott neki legalább egy félidőt Egyiptom ellen? Ha már némi meglepetésre úgy fogalmazott: nincs különösebb jelentősége annak, hogy a 7., vagy a 8. helyen végez a magyar válogatott. Mert ezzel a felfogással a 9. összecsapáson az addig kimaradókat bátran pályára küldhette volna. Különösen azért, mert a tatabányai Rodríguez Álvarez Pedrót és a füredi Bóka Bendegúzt már csapágyasra hajtotta.
Igazából aki ismeri, rendszeresen figyeli a kézilabda hazai történéseit, az reálisan nem várhatott többet ennél a teljesítménynél. Tényleg csak erre vagyunk képesek és nem többre. Ami egyedül bántó volt, hogy a fiúk háromszor hagyták magukat agyonverni. Mert nem volt önbecsülésük, miután teljesítettük az elvárt penzumot. Nagy László szakmai igazgatónak abban igaza volt – de csak egy kicsit, – hogy ne kelljen már azért elnézést kérniük, mert voltaképpen olimpiai selejtezőt érően kézilabdáztak. De a negyven kapottért, a 17 gólos különbségért viszont igen. Illett volna…
Az egész történetet továbbgondolva rádöbben az ember, hogy kicsit se lesz könnyű a generációváltás. Mert az idősebb játékosokra még mindig szükség lesz az EB- és olimpiai selejtezőkre. A Párizsba induló repülőre azért elsősorban majd azok szeretnének felszállni, akik kiharcolták, hogy oda jussunk. Ha egyáltalán megint lesz akkora sportszerencsénk, mint ami volt. Máté Dominikra nagyon nagy szükség lesz. Fazekas Gergő szintén frissítést jelenthet a keretben. És rajtuk kívül is vannak még jó páran, akiknek most nem osztottak lapot. Pedig bizony lehetett volna.
A nagy kérdés viszont továbbra is az: vajon rendben van-e nálunk a kiválasztás, a képzés a nemzetközi szintre nevelésben? Merthogy a riválisok nagyságrendekkel gyorsabbak, dinamikusabbak, technikásabbak, mentálisan is erősebbek, küzdőképesebbek egy ilyen hosszú világeseményen. Alaposan szétnyílt az olló, amit nem lehet egy-két év alatt szűkíteni.
Aztán még az is eszembe jutott, hogy mondjuk a Veszprém és a Szeged milliós fizetésekkel honorálja a külföldi klasszisok felkészültségét és tudását, de amikor szembejönnek velünk a válogatottjukkal, akkor kíméletlenül agyonvernek bennünket. Biztos, hogy jó ez így?
Donát Tamás
A magyar játékosok miután az első meccsen legyőzték a koreaiakat. Fotó: MTI/Kovács Tamás
