Hosszú idő után sikerült újra lejutnom a tengerhez. A késő ősz ellenére még mindig sok volt a turista. A német vendégek mentették meg a szezont, ami a járvány előtti évnél is jobban sikerült. Úgy költekeznek az emberek, mintha nem lenne holnap – hallottuk a zágrábi rádió délelőtti műsorában, amire ráálltunk jóval a határ előtt. Ha nosztalgia, akkor merüljünk el benne nyakig!
A nyomtatott sajtóval ellentétben a zágrábi rádió mintha semmit sem változott volna, jó rockzene szól, nem nyálas nyávogás. A régi újságokat, amiket annyira szerettem, már hiába keresem. Az első benzinkúton rávetettem magam az újságos polcokra, de csak bulvár és „hazafias” tartalmak virítanak, sehol a Vjesnik a kétoldalas kultúrarovatával, nincs már Danas se, amit legjobban a HVG-hez tudnék hasonlítani. Harminc év elég volt egy kultúra leépítéséhez és egy másféle felépítéséhez.
A tenger szerencsére a régi
A tengernek semmi se árt. Elnyel és kiköp, elringat és elkápráztat, mint mindig. Emlékszem, volt amikor zöld fügén élve, de ott maradtam szinte üres zsebbel még napokig Splitben, aminek semmi racionális értelme nem volt, csak egyszerűen nem akartam befejezni a nyaralást. Azóta is, most is így vagyok vele, gyerekkori betegség. Szóval, ezért a zöld füge lett az én madeleine-em. A legfontosabb kulináris emlékem tinédzser koromból. Máig emlékszem a friss, édes ízére, meg arra, hogy milyen boldog voltam. Haha! Jellemző. Most főztünk az apartmanban, pedig a tengeren minek főzni, mikor ott a füge, a szőlő, a sajtok meg a vörösbor.
Zadarban nem olyan meghatározó hely már a piac, mint mondjuk Splitben. Elfog a nosztalgia. A bevásárlóközpontok rontják a mediterrán piacok bizniszét is. Mindenesetre Zadarból nem hoztam magammal olyan penetráns halszagot levendulaillattal keveredve, mint annak idején Splitből vagy Rovinjból. Az is igaz, hogy lányunk vegán, így most nem is kerestük a halpiacot. Inkább a híres zadari naplementében és a víziorgonánál nosztalgiáztunk.
Milyen érdekes, a nosztalgia eredetileg „hazaérkezést”, „fájdalmat” jelentett a szó görög gyökere szerint. Odüsszeusz határtalan honvágya, kalandos hazatérése, az Odüsszeia máig a legnagyobb irodalmi mű a nosztalgiáról. Nincs is jobb olvasmány a tengernél Homérosz szövegénél. „hosszú kilenc napon át hányódtam a szörnyű viharban/sokhalú tengeren át”. Ó és a „rózsaujjú hajnal”, amely „kikél” a ködből.
Eljátszhatunk a gondolattal, akár a Kornatoknál is hajózhatott volna Odüsszeusz. Ezekről a kis lakatlan szigetekről is írhatta volna, „vadkecskék lakják azt, mert hiszen emberi járkálás soha nem riogatja őket”.
Mára megváltozott a nosztalgia szó jelentése, inkább az erős vágyakozás kifejezésére használjuk, valami olyasmi után, ami volt és nyilván nem lesz többé. Tarkovszkij filmje, a Nosztalgia megkerülhetetlen ebből a szempontból. A zárás és a nyitás, a vég és a kezdet filmje. Ahogy a vágyódás átvált melankóliába, lelki betegségbe.
Egyszer volt, hol nem volt
Minél öregebbek vagyunk, annál inkább valami absztrakt „otthon”, egyszer volt, hol nem volt hely után vágyakozunk, ami nincs már, de talán nem is volt. Az agyunk megkonstruálja nekünk az ideális helyet. A nagy népvándorlás korában élünk, emberek tömegei költöznek a szegénység, háborúk, tekintélyuralmi rendszerek elől menekülve. Örök idegenek? Vagy inkább világpolgárok?
Volt jugoszlávok százezrei nosztalgiáznak a Balkánon, néha a tengernél. Szétszóródtunk a világ minden táján. Gyökeret eresztettünk újra, de a nosztalgia nem hagy bennünket békén, ott leselkedik a legváratlanabb helyeken, illatokban. A zavarba ejtő déjà vu érzés. Szorítja a torkot, könnyeket csal a szemünkbe. Ahogy öregszem, különben is könnyebben sírok semmiségeken is. Hát még ha olyasmit vágnak a fejemhez, ami alapjaiban rengeti meg az életem. De ha találkozunk mi, „régi jugoszlávok”, nem vitatkozunk egymással, inkább hallgatunk, vagy semmiségekről lármázunk. A lányom szerint – aki hatéves volt, amikor átköltöztünk Magyarországra, tehát nem volt ideje megismerni a balkáni mentalitást – olyan hangosan ordítozunk, mintha veszekednénk, pedig dehogy. Többnyire csak magunkban szidjuk a politikusokat, akik rendre tévútra viszik az országot. Ja, hogy a társadalom nem jelentéktelen része is támogatja ebben őket? A tömeg. Amiben mi is benne vagyunk. Felfogjuk egyszer már, hogy nem lehet a végtelenségig útlevéllel szavazni?
A nosztalgiára van gyógyír ideiglenesen. Például alámerülni a tengerben, vagy vörösbort inni, lehetőleg Postupot, Dingačot. És legjobb nem keresni a régi újságokat, a Ledo jégkrémet meg a cigaretta rágót. Jadro kekszet meg már úgyis kapni itthon is, Veszprémben, ahogy tengeri halat is, oradát és brancint (aranydurbincs és farkassügér). Füge érik itt is a kertben. Ifjúságunk kulináris emlékei végül is tehát felidézhetők. Csak a tenger hiányzik.
