Rajtuk múlik, nekik köszönjük. Az ápolónőknek, az orvosoknak, az MR‑készülékek működtetőinek, a beteghordóknak köszönjük, hogy nem mindenütt omlott még össze a magyar egészségügy. A fogalom: magyar egészségügy az sok tízezer ember szakmai tudása, lelkiismerete, fegyelme, sokszáz épületben napi rutinnal végzett munka. Gyógyítás, olykor megelőzés.

Rajtuk múlik, hogy bár naponta sokszor halljuk, olvassuk, látjuk, tapasztaljuk, hogy összeomlóban van, vagy már össze is omlott az egészségügy, de valahogy mégis működik, mert ők vért vesznek, mert ők bekötözik a sebeket, mert ők beállítják a röntgengépeket, mert ők elvégzik a műtéteket. Ők azok, akik a normalitást vagy annak látszatát fenntartják.

Köszönet és hála

Köszöntsük azokat, akik ma az állami gyógyításban erőn felül teljesítenek. A hála őket illeti, akik hajnalban naponta elbuszoznak Bakonyszentlászlóról, Monoszlóról, Papkesziről a veszprémi kórházba – gyakran szégyenletes bérekért, sok helyütt pedig „középkori” körülmények közé.

A Semmelweis-napon rájuk gondolok, és emlékezem Mária nénire (dr. Tóth Imréné gyermekorvos), akitől megerősítést, bíztatást kaptam első gyermekem gondozásához, persze a gyógyításon kívül. Férje a felnőtt körzetben orvosolt nemzedékeket – miközben maguk is öt gyereket neveltek. Vagy a legendás Rednik András belgyógyász, aki addig kutatott-keresgélt, amíg nem találta meg a bajok gyökerét, aki a pártbizottsággal szembe szállva mentette meg egy-egy beteg életét. Vagy belgyógyász társa, Csillag József, aki befogadott más megyéből is betegeket, és hetekig próbálkozott pajzsmirigy gyógyszereik beállításával.

Beszéljünk róluk!

A gúnyos megjegyzések elé: a havi pénzügyi korlátok a betegek ellátásában már a kilencvenes években az egészségügyi minisztérium előírása volt, de az intézmények igazgatói nem a kinevezésüket féltették, hanem a betegek életét. Anno Papp Lajos professzort először a SOTE klinikájáról rúgták ki, mert túllépte az intézmény pénzügyi keretét. Vidékre ment, Zalaegerszegre, ott alakított ki szívklinikát, de ott sem jött ki a költségvetésből. Harmadik nekifutásra Pécsett próbálkozott. Megalapította az egyetem szívgyógyászati klinikáját, de 2008-ban lemondott, mert úgy döntött, hogy az, ami az egészségügyben történik, sem erkölcsileg, sem szakmailag nem vállalható. A minisztereknek minden alkalommal azzal érvelt: „Hogy jövök én ahhoz, hogy megmondjam, ki nem műthető? Nem én vagyok a Teremtő.”

A magyar egészségügy haldoklása a politikusok és az intézményvezetők gyávaságának az eredménye. Azoké, akik nem merték vállalni a döntést a többbiztosítós modell kialakításáért, mert féltek, hogy pártjuk elveszíti a szavazókat. Az intézményvezetők kiszolgálták a fölöttük lévő hatalmat. És mi, betegek pedig hagytuk, hogy becsapjanak bennünket. Nem álltunk a fekete ruhás nővér mellé, nem mentünk ki az utcára… Megérdemeljük sorsunkat?

Álljunk a sarkunkra!

Amíg nem állunk a sarkunkra, örüljük a szerencsénknek, hogy ma is vannak Tóth doktornők, Rednikek, Csillagok, Papp Lajosok. Az egészségügy összeomlása mondat ugyan maga alá temeti őket, nem beszélünk róluk. Pedig „Szurikati néni” (dr. Gelencsér Katalin gyermekorvos) vagy Almádiban Nagy Sándor Péter háziorvos, a füredi szívkórházban Faluközy József szívgyógyász szakmai tudása, áldozatkészsége, figyelmessége a betegekkel ugyanolyan, mint legendás elődeiké.

A magyar egészségügy napján beszéljünk róluk. Róluk, akik miatt még nem üres csarnokok a kórházak és a rendelők, akik hozzáértése miatt még beszélhetünk állami egészségügyről.

Vezető kép forrása: Magyar Honvédség Egészségügyi Központja