Hazahoztam, kibontottam, felébe vágtam az öklömnyi lekváros kiflit. Vagyis az úgynevezett szilvalekváros croissant. Fotónkon látható a péksütemény egyik fele, amolyan mintatermék bemutatónak. A másik felét megkíséreltem elfogyasztani. Nem volt egyszerű feladat.
Az állaga és az íze a fűrészporéval vetekedett, de nem adtam fel. Csak rágtam és rágtam, mert a magyar ember hite töretlen, mély meggyőződése, hogy kitartással elérheti a céljait. És ha az lekváros, akkor addig rágja, míg oda nem ér a lekvárig. De nem ér oda. Mert a lekvár a másik oldalon van, abban a barlangos labirintusban, amit a fotón látunk. A magyar embernek meggyőződése, hogy a kérdéses rágni való – nyomokban – azért mégiscsak tartalmaz valamit, amiért érdemes küzdeni! Még ha a Soros-terv keresztbe tesz, akkor is! Ha nem vágom el, hanem csak egy kicsit megbontom, belenézek, tájékozódom, akkor valahogyan kideríthettem volna, melyik a kifli jó oldala, és sikeres kutatásom esetén hozzájutok a néhai szilva fosszilis maradványaihoz. Vagy nem.
Így viszont marad az örök kételkedés: van-e lekvár a szilvalekváros croissant-ban?