A Forradalom és szabadságharc Veszprémben 1956 című könyv Mészáros Gyula tízévi gyűjtőmunkájának eredménye, és nem titkoltan azzal az igénnyel készült, hogy a „teljes igazságot tartalmazó történelmet” adja át az utókornak.
Hogy az utókort mennyire érdekli az igazság, az persze nagy kérdés, de az már nem a szerző problémája. Az mindenesetre biztató, hogy az első kiadás (2001. Művészetek Háza, Veszprém) elfogyott és már a kezünkben a második. Az kevésbé örvendetes, hogy az igényes nyomdai kivitelezést (Prospektus Nyomda) tetemes mennyiségű nyelvhelyességi hiba csúfítja. Ezek nagy része a források betűhív közléséből adódik, más részük azonban az elmaradt szerkesztői, korrektori munka következménye. Talán ennek is tulajdonítható, hogy az eseményeket szinte percről percre követő (és kommentáló) krónika az indokoltnál is nehezebben olvasható, de a forrásanyag sokszor parttalannak tűnő áradása is képes lelohasztani a lelkesedést. Az olvasónak néha az a kínos érzése támad, hogy hiába küzdi át magát a nagyszámú szereplő megszólalásain, a szükségtelen ismétléseken, a rossz mondatszerkezeteken, attól még nem lát tisztábban a történések dzsungelében. Mindezek ellenére foglyul ejt a könyv, újbóli olvasásra ösztönöz. Miért? Álljon itt egy kis ízelítő az én átiratomban:
Dr. Brusznyai Árpád azt mondta az egyik tárgyalásán, hogy az események az egyetemről, néhány egyetemi tanártól indultak ki, ő csak a rendet próbálta fenntartani. Mégis neki kell bíróság elé állnia. Ezzel szemben a kezdeményezők szabadon vannak. Brusznyai vallomását megerősítette dr. Benedek Pál lezser nyilatkozata 1982-ben arról, hogy dr. Nemecz Ernővel ketten menedzselték a megmozdulásokat.
1956 őszén a megyei DISZ (Demokratikus Ifjúsági Szövetség) munkatársainak fizetése átlagban a háromszorosa volt egy mérnök vagy orvos, pláne egy tanár fizetésének. Stefán László, a DISZ megyei titkára dr. Brusznyai segítségét kérte, hogy a 63(!) főállású munkatárs „a megdolgozott munkadíját” megkaphassa. Átnyújtott egy bérjegyzéket, melyen a DISZ-funkcionáriusok aláírása is szerepelt, élén a saját nevével. A veszprémi kommunisták később ezt a bérjegyzéket akarták „halállistának” kikiáltani. Még jó, hogy a Forradalmi Tanács egyik tagja emlékezett rá: egy francia kockás füzetlapon készült az elszámolás, és a nevek mellett számok is vannak, a kifizetendő összegekkel. Mind a szovjetek, mind a bíróság ejtették a vádat.
Végig elnéző magatartás jellemezte a Veszprém megyei Forradalmi Tanácsot az ÁVH-tisztek, a pártbizottsági munkatársak és a tanácsi vezetők iránt is. A Forradalmi Tanács tagjai értesítették a gyűlölt, s így veszélyben lévő funkcionáriusokat, és gondoskodtak is a biztonságukról. Igen szemléletes példája ennek Didrói pártitkár kimenekítése Zircről katonák segítségével. Vagy az ÁVH-s tisztek „védőőrizetbe” vétele, jól tudva, hogy csak a börtönben vannak biztonságban. (Didrói elvtárssal a kilencvenes években magam is találkozhattam, akkor már nem mint elvtárs, csak egy magas nyugdíjat élvező idős ember várta izgatottan, hogy időben megérkezzem a járandóságával, és le ne késse az ebédet.
Brusznyai Árpád a katonatisztekről: többüket tanította a gimnázium levelező tagozatán, és tudta, hogy néhányuknak még az alapműveletek elvégzése is nehézséget okoz.
Egy visszaemlékező nyilatkozata szerint 1957-ben, mikor a pártot szervezték a honvédségnél, szinte senkinek, főleg a katonatiszteknek nem volt meg a párttagkönyvük. Mindegyik azt mondta, hogy eldugta, valaki kileste és elvitte. A viaduktnál október 28-án, a felvonulás után szinte lépni sem lehetett az eldobált és széttépett tagkönyvektől.
Pap János keserűen számol be arról, hogy akikkel még együtt tárgyalt a napokban (tanácsi osztályvezetők, pártbizottsági alkalmazottak), most a tüntetőkkel vonulnak „Vesszen a párt!” feliratú tábla alatt. És hogy a K–vonalon is csak ostoba tanácsokat kap: ha be akarnak jönni a tüntetők az épületbe, akkor engedjék be őket, ha a képeket ki akarják dobni az ablakon, akkor dobják ki…, és semmiképp ne álljanak ellent! Pap János arcéle jól kirajzolódik a megszólalásaiból. Egy elkötelezett pártmunkás, aki a „megszállók kiszolgálóinak” oldalán áll, de bejáratos a város üzemeibe (Ajkán, Dudaron is), akárcsak a Vegyipari Egyetemre, szerteágazó kapcsolatokkal rendelkezik, s ha szidják is a pártját, vele mindenütt szóba állnak. Igen gyakorlatias gondolkodású, tudja, hogy ilyenkor nem tanácsos otthon tartózkodni, inkább „mozgásban” kell lenni, és nem ajánlatos pisztollyal mászkálni, mert végzetes lehet, ha egy motozásnál fegyvert találnak az embernél.
Pap Jánosnak Brusznyai Árpád halálában játszott szerepét érdemes összevetni a Gáli József és Obersovszky Gyula perében tapasztaltakkal. Kádár az ő esetükben kevesellte az első fokon hozott ítéletet, ezért a bíróság másodfokon halálbüntetésre súlyosbította azt. Ezt viszont már sokallta Kádár: így kegyelmet kaptak. A bíróságok a pártvezetés meghosszabbított karjaiként működtek. Ezért volt lehetséges, hogy Pap János kívánságára a Legfelső Bíróság Brusznyai életfogytiglani börtönbüntetését halálra változtatta. Meskó Gábor gyanúja szerint Pap János nem tudta megbocsátani Brusznyainak, hogy amikor az MDP megszűnését és az MSZMP megalakulását bejelentette a Forradalmi Tanácsnak, akkor Brusznyai azt mondta: örül a politikai sokszínűségnek, de kivételezett bánásmódra ne számítson a párt, és tartsa magát a törvényekhez, korrekt működést kér. Pap János ezt tanúk jelenlétében meg is ígérte.
(Mészáros Gyula: Forradalom és szabadságharc Veszprémben 1956., 2. kiadás, Művészetek Háza, 2016.)
Domján Gábor
