Szebbnél szebb középiskolások perdülnek-fordulnak napok óta az országszerte világhálóra feltöltött szalagavató videókban. Büszkeség és balítélet egyszerre volt bennem, amikor tanárként többször, nagyszülőként már három alkalommal vettem részt ilyen eseményen.

Hasonló gondolatok jártak anno a fejemben, mint amiről ifjú kolléganőm írt cikket az érettségire készülők első ünnepélyes búcsúzásáról. Nem értettem, mi több, fölöslegesnek gondoltam a habos-babos menyasszonyi ruhákat, a szmokingokat és a frakkokat (ez utóbbit a diákok szintén; pingvineknek nevezték magukat a számukra szokatlan szerelésekben). A táncpróbán viszont láttam, hogyan segítik egymást a helyes testtartás megtalálásában, gyakorlásában, és abban is, hogy lehet relatíve olcsóbban megúszni a ruhabérlést, a cipővásárlást. A báty fekete cipőjét adta kölcsön osztálytársának az egyik lány, miután tudta, táncpartnere nem tudja megvenni a bőrtalpú cipőt, amiben könnyebb és mutatósabb a keringő. Kreatívak voltak az osztálytáncok összeállításakor is, ott évfolyamok fogtak össze a szükséges „jelmezek” összeszedéséhez. A táncpróbák jó esetben tovább erősítették az osztályközösségeket, a véresen komoly viták másnapra elfelejtődtek a súgás szent oltárán.

A felsoroltak a büszkeség kategóriájába tartoznak, mígnem a balítélet: miért kell utánozni az amerikai filmek végzős báljaira készülőket? Minek az a nagy hűhó, miért nem meghittebb a búcsúzás?

Azután a szalagavatók keringői megtanítottak a „büszkeség és balítélet” előítéletem újragondolására. A lányok kisebb léptei a magas sarkú topánokban szorgos erőfeszítések eredményei. A fiúk koncentráltak az egyenes kéztartásra, de ami ennél is nehezebb feladatnak bizonyult, hogy kihúzzák magukat és partnerük szemében nézzenek. A mosoly olykor sikerült, többnyire azonban eltűnt koncentráció közben. De szerették volna, hogy osztályfőnökük büszke legyen rájuk, szüleikről, nagyszüleikről nem is szólva. Többnyire izgultak, a legszívesebben ott sem lettek volna, de erőt vettek magukon, fontosabb volt számukra mások öröme. Nekik megmaradtak a poénok a próbákról, a visító nevetések. Szívük mélyén élvezték, hogy mindenki rájuk figyel. Az édesanyák könnyes szemmel figyelték gyermeiket, az apák elégedetten néztek körül a tornacsarnokokban, látja-e mindenki utódjuk erőfeszítéseit.  

Az anya-fia és az apa-lánya tánc végképp megolvasztotta a szíveket. Valóban nem tartoznak a klasszikus magyar szalagavató elemeihez, sokkal inkább a lakodalmi rítusok részei. Csakhogy a statisztikák szerint az ifjak egyharmada nem is köt házasságot, jórészük másra költi a lagzira szánt milliókat, vagy eleve nem is telik rá. Azonban a lányok ma is a királykisasszonyos hófehér ruháról ábrándoznak…

Kétségtelen, hogy a szalagavató bálok ezeket is helyettesítik, ám ha valaki látta azt a 87 éves dédpapát, aki alig néhány lépést forgatta dédunokáját, majd körtánchoz hasonlóan az egész família hozzájuk kapcsolódott, ahogy önfeledten ünnepelték a család első érettségire készülő tagját, felemelkedésük kézenfekvő bizonyítékát, megértette a kölcsönzős szereléseket.

Vezető kép: Zoltan Lorinczi (Meridián)