Schleicher Vera néprajzkutató, a Kultúrfürdő című népszerű könyv szerzője szerint tévedés, hogy a balatoni turizmus kiépítése csupán a használaton kívüli tereket érinti, tehát nem az őslakosság életterét szűkíti.
Ugyanígy tévedés az is, hogy a turizmus hozza a kultúrát a térségbe. A néprajztudomány felelőssége is, hogy nem tolja az így vélekedők képébe: van itt a vízhez, a vízparti területekhez nagyon szorosan kapcsolódó helyi kultúra és ökológiai tudás.
Az őslakosság és a turisták viszonyáról, a kölcsönhatások rendszeréről beszélt Schleicher Vera etnográfus a Művészetek házában a napokban, az EKF támogatásával megtartott előadásában. Második kiadása előtt álló Kultúrfürdő című könyvében, akárcsak ebben az előadásában is megfogalmazódott a kérdés: vajon az etnográfiának mekkora szerepe volt abban, hogy a Balaton története így alakult, hogy iparvárosok sebességével változik a térség? Válaszát tudományos alapossággal a turizmusantropológia keretében adja meg.
Fókuszában a balatoni turizmus első százötven éve áll 1822–1960 között, ezen belül is az a kultúrharcnak nevezett konfliktussorozat, amely hosszú távon az őslakosság hagyományos vízi és vízparti tevékenységeinek visszaszorulását és a helyi döntéshozatalból való kiszorulását okozta. A döntéshozatali szintek egyre messzebb tolódnak és egyre átláthatatlanabb az, hogy mi történik.
A pestiek és a „szárazföldi nép”
A két kultúra, a nyaralók és az őslakosság szokásai, életvitele között kezdetektől fogva számos ponton konfliktusos a párbeszéd. A kultúrharc kifejezést a Balatonnal kapcsolatban száz évvel ezelőtt Lukács Károly találta ki. A halászati részvénytársaságnak a főfelügyelője, művelt, a néprajz iránt is érdeklődő ember volt. Ő írta 1931-ben, hogy „a fővárosi mentalitás, a magasabb kultúrigények harca a falu önzésével és igénytelenségével valóságos kultúrharcot eredményezett a térségben”.
Schleicher Vera minapi előadása tabudöntögetőnek bizonyult, hiszen rámutatott például neves néprajzkutatók tévedéseire a Balaton egyébként igen kiterjedt irodalmában. A legvitathatóbb és egyben legérdekesebb kijelentés Jankó János (1868–1902) néprajztudóstól származik. „Szárazföldi népnek” nevezte a balatoniakat, azért mert meglátása szerint semmilyen módon nem használják a vizet a halászaton kívül. Szinte át sem kelnek rajta, mert ha átkelnének, akkor alakulnának házassági kapcsolatok az északi és a déli part között – érvelt a századfordulón Jankó. Ez az állítása aztán tovább öröklődött a későbbiekben. Furcsamód elkerülték a figyelmét a fürdőkultúra jelenségei 1894–98 között, amikor feladatul kapta Lóczy Lajostól, hogy a készülő balatoni sorozatban írja meg a néprajzi kötetet. Mindjárt az elején bevallja, hogy hiba volt elvállalni a munkát ebben a formában, mert akkora különbség van az északi és a déli part között, hogy két homogenizáló tényezőt találni mindössze. Ezek a halászat és a szőlőművelés. Ezek a különbségek részben táji, részben ökológiai adottságokból származnak. Tehát még földrajzilag sem értelmezhető egységként. Ez a bonyolult térség még tovább bonyolódott azzal, hogy a turizmus hatására teljesen eltérő településmodellek jöttek létre. De legalább kialakult egy nagyon domináns harmadik összekötő kapocs közöttük: a turizmus.
Somogyból hozott feleségek
Schleicher Vera vetített fotók formájában is összegyűjtötte azokat a tevékenységeket, amelyek a vízhez kötik az itteni lakosságot, hogy lássuk, mennyi mindent csinálnak a vízen. Fürdés, hajózás, halászat, állatok itatása, mosás, kocsimosás stb. Felhívta a figyelmet arra a körülményre, hogy Cholnoky Jenő ugyanabban a Lóczy-féle sorozatban megjelent, „A Balaton hidrológiája” című könyvében leírja, a nyári viharok idején a tó sekélysége miatt már 50 km/órás szélben is olyan hatalmas hullámok keletkeznek, mint a tengeren. Tehát teljesen racionális magatartás a vízen való átkeléstől való tartózkodás a kezdetleges bödönhajók korszakában. Ugyanakkor azt is lehet látni, hogy a téli időszakban úgy használják a Balatont, mintha szárazföld volna, a jégen jelentős árucsere-forgalmat bonyolítanak szekerekkel. Bort visznek, növendék állatokat hoznak. Jankónak az az állítása sem áll meg, hogy a népesség nem keveredik, hiszen ahol ott a rév, ott nem ritka, hogy az asszonyokat Somogyból hozzák a férfiak. Senki nem akart Tihanyba férjhez menni a környékről, mert tudták, hogy a vizet a Balatonból kell felvinni a meredek ösvényeken a hegyre, ami nehéz munka volt.
Fejenként négy centiméter Balaton
A turizmus fejlődésével a 20. század elejétől fogva a mai napig ugyanazok a problémák, ugyanazok a kölcsönhatások figyelhetők meg itt Magyarországon is, mint a nagyvilágon bárhol, Hawaii-tól kezdve Tunéziáig. Az állítások, amikből Schleicher Vera Kultúrfürdő című könyvében is kiindul: a turizmusnak a hagyománnyal és a modernitással is nagyon bonyolult viszonya van. Hiszen sokszor éppen a modernizációtól való menekülés vágya viszi el a turistát ezekre a nyaralóhelyekre. És hogy mi történik a hagyománnyal, az se teljesen egyértelmű, hiszen van, ahol éppen a hagyomány segít ráébreszteni a környezetet arra, hogy veszélyben a paraszti kultúra.
Még ennél is fontosabb, hogy a turizmus a legszelídebb formáiban is mindenhol gazdasági hasznot hoz, és mindenhol a gyarmatosítás valamilyen gesztusait gyakorolja. Ám az, hogy mi történik a turizmussal, nem független attól, hogy maga a néprajztudomány együtt él-e a térségben a turizmussal, megelőzi-e azt, vagy elengedi a kezét a térségnek – hangsúlyozta Schleicher Vera. Ez az egész kérdéskör nem egyszerű, hiszen nyaranként óriási tömeg özönlik ide. Valaki még a 2010-es évek elején kiszámolta Kenesén, hogy nyaranként az akkor éppen ott tartózkodó lakosságszámra fejenként 4 cm Balaton jut. Ma már lehet, hogy csak egy vagy másfél.
Érdekességként említette, hogy Tihanyban mindjárt a kezdet kezdetén jelentkezett a napjainkban overtourismnak (túlturizmusnak) nevezett jelenség, amikor szinte kezelhetetlen tömeg lep el egy települést. Már az 1840-es években feljegyezték, a Tihanyban megjelent turisták száma egy esős napon, amikor nem lehetett fürdőbe menni, olyan konfliktust okozott, beleértve az apátságot is, hogy azt mondták, ide most már ne jöjjön senki! Tihany és Badacsony nagyon sokáig azok közé a turisztikai célpontok közé tartozott, ahol semmilyen értelmezhető haszna nem volt a helyieknek a turizmusból. Nem adtak ki szobát, csak befogadták a rájuk zúduló tömeget. Tulajdonképpen csak a visszhangot árusították és a kecskekörmöt, ami alamizsna volt a helyiek számára.
Egzisztenciális turizmus
A néprajzkutató kifejtette, ha kategorizálni kell a balatoni turizmust, akkor ő egzisztenciálisnak nevezné, mert nem annyira objektumok felkeresése a cél, sokkal inkább a belső tapasztalat megélése és az abból való táplálkozás a fontos. Az itteni nyaralás fontos vonása az a közösségi élmény, amit másutt, a mindennapokban nem lehet megtapasztalni, fontos, hogy kikkel strandolok, vagy vitorlázok együtt; stb. Ugyanakkor meglepő módon arra a megállapításra jut, hogy a Balatonra érkező turisták kezdettől fogva nem érdeklődnek a helyi kultúra iránt. Nem érdekli őket az itt lakók életformája. Van egy-két kiemelt elem, de valójában nincs ebből egy karakteres, autentikus kínálat számukra, nincs a fókuszban, hogyan élnek az itteniek.
Ugyanakkor hangsúlyozta, hogy a hagyományos helyi kultúra alakulása nagyon sok mindentől függ, korántsem csak a turizmustól, gondoljunk csak az 1860-as évek hatalmas halpusztulására, vagy a szőlőkben a filoxéravészre, vagy a déli vasút megépülésére, a Siózsilip kialakítására, azért, hogy a Kis-Balaton és a Berek környéki mocsarak lecsapolásával több termőföldet nyerjenek. Ennek a hagyományos földművelő, állattenyésztő kultúrának a felszámolása az államosítással szintén teljesen független volt a turizmustól.
Vezető képünkön: Mondjon bárki bármit, a Balaton, a víz mindig is fontos volt az itt élőknek. Képek forrása: Fortepan
