Sziveri-napok kezdődnek hétfőn, április 10-én Veszprémben az egyetemen, a Sziveri János Intézetben. Este a Dubniczay-palotában átadják a Sziveri-díjat. Kedden pedig Krámer György koreográfus ötlete alapján Sziveri-versmaratont tartanak a Hangvilla Kávézóban. Reggel tíztől éjfélig olvassák, mondják a verseket. A felolvasások szünetében Likó Marcell, Kovács Attila, Süle Zsolt és Nagy Csaba muzsikusok zenélnek.
Keletkezésük sorrendjében olvassák fel a Sziveri-verseket az irodalmi tanácskozás résztvevői, továbbá a város meghatározó vezetői: a polgármester, a rektor, a Művészetek Háza igazgatója, a könyvtár igazgatója és így tovább. Mindenki bekapcsolódhat, aki kedvet érez. Krámer György hangsúlyozta, nem szavalni akarnak, nem színpadi versmondásra vágynak, hanem felolvasásra, közösségi élményre. Azt mondja, kötelességünk megismerni Sziveri gondolatait, kötelességünk megismerni a költőt, akinek nevét, emlékét a Sziveri Intézet és a minden tavasszal megrendezett Sziveri-napok is őrzi itt Veszprémben és a barátai, symposionista szerkesztőtársai.
A legendás újvidéki Új Symposion folyóirat egykori leváltott főszerkesztője tragikusan fiatalon, 36 évesen halt meg 1990-ben. Így visszanézve mindig föltolul a kérdés, hát valóban úgy történt minden, ahogy emlékezünk rá? Bénító görcsnek, éjszakai lidércnyomásnak tűnik most az egész, ahogy kiebrudalták őket a szerkesztőségből, megtorolták a politikai gerillaharcba kezdő fiatal írókat, költőket, esztétákat 1983-ban. Jancsi volt az első a vajdasági költők közül, aki Budapesten talált otthonra. (Előtte Radics Viktória kritikus, esztéta, a politikai nemtetszést kiváltó színházi jegyzet szerzője már átjött.) Három évvel később idemenekült az egész szerkesztőség, de akkor már a folyóirat, az alkotók, a kultúra drámája átfordult az egész jugoszláviai közösség drámájába. Sziveri János versei akár próféciaként is olvashatók: „lengő lófejek a csillagok / csörögnek de én csak hallgatok / mint az üvegcse melyhez kavics ha koccan / széttörik bár meg se moccan”.
