Az alábbiak valóságtartalmának nem jártam utána. Ez egy hajléktalan története, úgy, ahogyan önmagáról, az életéről mesélt. Egy hajléktalané, akibe véletlenül botlottam bele az OTP mögötti, régenvolt kis üzletsoron. Elhagyatott, üres boltok, kosz, szemét, meg ő.
Ahogy meglát, abbahagyja a lomolást, megörül a társaságnak.
– Maga itt lakik? – kérdezem nagyon hülyén.
– Most itt – mondja –, de már régóta az utcán élek.
A zsebéből egy gyűrött igazolványt húz elő, a Máltai Szeretetszolgálat állította ki. Nagy mesélőkedvvel adja elő a történetét.
– Aranykezű kőműves voltam. Nincs fogalma, mennyi házat felhúztam. Almádiban, a nevelőotthonban jártam ki az általánost, utána átmentem Fűzfőre. Elvégeztem a szakmunkás iskolát. ’89 nyarán már vittek katonának, ’91-ben szereltem le. Negyvennyolc éves vagyok.
– Kőműves? Hogyan lett mégis hajléktalan?
– Tudja mennyi börtönt leültem? Azért, mert a vállalkozók dolgoztattak, mint a barmot és soha nem fizettek ki. Találja ki, hány évet ültem! Sokat. 2012-ben jöttem ki. Többet voltam börtönben, mint kint az utcán – mondja szinte hencegve.
– De miért csukták le?
– Megloptam őket. Tönkretettem őket, amiért nem fizették ki a munkámat. Elloptam egy csomó bútort, állványanyagot, keverőgépet, mindent. Aztán becsuktak.
– Másért is ült?
– Persze. Volt egy olyan esetem…Tudja, vannak ezek a pedofilok. A játszótéren szórakoztak a kislányokkal. Hajléktalan létemre bele kellett szólnom. Abból is börtön lett.
– Verekedett velük?
– Hát ott már fegyver volt. Lelőttem őket – közli látható elégedettséggel.
Nem bonyolódunk a részletekbe. Meglőtte? Lelőtte? Mikor, hol, mivel? Meghaltak? (Eszembe jutott Fülig Jimmy: – Uram! A késemért jöttem! – Hol hagyta? – Valami matrózban.)
A biztonság kedvéért megkérdezem, van-e most is fegyvere.
– Ááá, most nincs. De én benne voltam ám a maffiában! – büszkélkedik tovább.
– Milyen maffiában?
– A nagy maffiában. Tudja, mi a maffianevem? Ticsa.
– Az meg milyen név?
– Amikor a Tarzan-sorozat ment az intézetben, annak a majmát Csitának hívták. Csak átalakítottam Ticsára. Nem ijedek én meg az élő Istentől se.
Nem keresek benne logikát. Egy maffiózó Tarzan majmára hajazó névvel? Csitának különben se volt semmi köze a Jóistenhez. Megpróbálom inkább visszaterelni a valóságba, a zugba, ahol az előbb még koszos kartonpapírokat rendezgetett és morgott, hogy valakik összehugyozták.
– Látom, a máltaiaktól van igazolványa. Segítik magát?
– Megmondom, mi van. A Máltai Szeretetszolgálat szabályosan lesz…r minket. A szállóra vagyok bejelentve, de a kajájuk ehetetlen, csak ilyen fagyasztott konzerveket adnak. Megmelegíti az ember a mikróban, de avval nem lehet jóllakni.
Mondanám, hogy az éhkoppnál akármilyen mikrózott konzerv csak jobb lehet, de levegőt se vesz, úgy folytatja a méltatlankodást.
– A múltkor is egy ekkora nadrágot akartak rám adni.
Mutatja a térde alatt, hogy meddig ért.
– Egy ruhát, egy cipőt nem találnak rám. Tudja hol kaptam ezt a cipőt? A Török Ignácban van egy bolt, annak a főnökasszonya fölkarolt engemet. Azt mondta, a férje meghalt, ami van ruhája, cipője, azt nekem adja. Nagyon tisztelem azt a főnökasszonyt. Ezt írja bele a riportba!
Megígérem, beleírtam.
– Hölgyem, nem tudna valami kis segítséget…? – kérdezi búcsúzóul.
Van nálam egy ötszázas. Azt hiszem, keveselli.
