Szerdán szavaz a Parlament a Munka Törvénykönyvének módosításáról. Bán Mihály, a Pedagógusok Szakszervezetének megyei elnöke a téma kapcsán írta le nekünk a gondolatait.
Az új hidakat az átadás előtt terheléspróbának vetik alá. Nem kell ahhoz mérnöknek lenni, hogy az ember belássa: attól, hogy a hídon általában sokkal kevesebb jármű halad egyszerre, mint amennyit elbír, mégsem szabad megengedni – egyetlen egyszer sem – a terhelhetőség felső határának átlépését.
A kormány 400 órára akarja emelni a túlóráztatás lehetőségét, a ledolgozott túlórákkal 3 éven belül kellene elszámolni.
Veszélyes irány ez, sokkal veszélyesebb, mint első látásra tűnik.
Buszsofőr ismerősömmel beszélgettem, sok minden szóba került. Mondta azt is, hogy ő soha nem iszik vezetéskor, nyugodtan fúj a szondába bármikor. De az nagy szerencséje, hogy nem létezik fáradtságszonda, mert azon a próbán már megbukna. Mert úgy él, hogy befejezi a munkát az „állami” cégnél, aztán megy a maszekhoz. Buszt vezetni természetesen, hiszen ő ahhoz ért. Aztán ha hazaér az egyik cég buszával, akkor átül a másik cég autójába, mert csak 3-4 munkahellyel tud annyit keresni, hogy megéljen.
Pedig nincsenek nagy igényei. Van egy lakása, egy használtan vett 10 éves autója, és taníttatni szeretné a gyerekét. Ezt akarja megőrizni. Ezért tölti a pihenőnapjait(?) újabb és újabb munkahelyeken, mielőtt visszaülne az állami cég buszára.
Megkérdeztem: És mikor pihensz? A válasz keserű mosoly, legyintés, és a szokásos szófordulat: Pihenés? Az a legkevesebb!
A túlóraemelésnek, a munkaidő-növekedéssel összekapcsolt bérnövekedésnek az a legnagyobb veszélye, hogy a munkavállalók kényszerhelyzetben, vagy a lecsúszás lassítására/elkerülésére a végletekig kifárasztják magukat. Egyre többen dolgozunk így, tanárok, kőművesek, bolti eladók és számtalan más szakma képviselői.
Az embernek naponta pihennie kell, hogy teljesíteni tudjon, és a heti pihenőnapot sem véletlenül említi a Biblia is. Nem lehet a pihenést 3 éves távlatban, 3 éves munkaidőkeretben tervezni.
A fáradt dolgozó pedig előbb-utóbb törvényszerűen hibázik. Az orvos elvéti a diagnózist, a munkás a gép kezelését, a sofőr az utat. És még szerencsének mondható, ha ennek következtében csak anyagi kár keletkezik. Ám amikor emberek, felnőttek és gyerekek halnak meg rettenetes példaként egy buszbalesetben, az jóvátehetetlen.
Ilyenkor a felelősség megállapítása általában nagyon egyoldalú. A felelősséget legtöbbször kizárólag a közvetlenül hibázónak tulajdonítják, pedig az ennél szélesebb körű, és ha nem is mindenkinek egyforma a felelőssége, a kockázatok csökkentése minden érintett kötelező feladata.
Az állam, ha valóban védeni akarja a polgárait, akkor meg kell hogy védje őket a munkahelyi kizsigereléstől is. Nem a munkaidő növelésére, hanem a tisztes megélhetést nyújtó bérszínvonalra, a pihenés lehetőségének megteremtésére kell törekednie.
Ez az a jó irány, amely a családok békésebb hétköznapjait meghatározza. A végletekig emelt munkaidő miatt kifacsart szülők nem képesek arra az értékátadásra, amire a jövőt alapoznánk.
Az összefüggések nyilvánvalók. Meg kell látni őket.
Bán Mihály, a Pedagógusok Szakszervezetének megyei elnöke
(A Négyszáz csapás François Truffaut 1959-ben készült filmjének a címe.)
