Semmi sincs rendjén. Nem értem, mi történik, sorban dőlnek ki a „nagy fák”. Egymás után halnak az avantgárd költészet apostolai. Ezen a hétvégén temetik Tolnai Ottót, rá egy hétre Domonkos Istvánt, közben meghalt Szajkó István festőművész, és februárban temettük Szombathy Bálint képzőművészt, az avantgárd művészet megkerülhetetlen alakját.
Nagy űrt hagynak maguk után. Szajkó István, aki művészetében ötvözte a Bakony világát Szabadkával, ereje teljében halt meg, 70 évesen. Most nyílt meg, még tart a veszprémi Dubniczay-palotában a retrospektív kiállítása, aminek a megnyitóján, ahova eljöttek új hazájának, Lókútnak is a lakói, arról beszélt, hogy neki mindig is az emberi kéz általi teremtmény volt a fontos. Éljünk bár az algoritmusok, a digitális művészet korában, ő ragaszkodott a vászonhoz, olajfestékhez, ecsethez, pasztellhez és a formához. Ebben az értelemben klasszikus volt, a zágrábi művészeti iskola gyengéd lírájával kézjegyében. Ugyanakkor a témaválasztása, a világlátása a klasszikus mesterektől eltérően fenyegetően kibillent. A hagyományos festészet eszközeivel megteremtette a maga ikonográfiáját, középpontban a jellé emelt elárvult biciklikkel.
Nyilván többféleképpen értelmezhetők, de nehéz optimizmust kiolvasni ember nélküli, eldőlt, kidőlt bicikliket ábrázoló képeiből a jövőnket vagy akár a jelenünket illetően. Egészen abszurdak, metafizikusak ezek a magányos biciklik, valami „angyali karambol” áldozatai, írta róluk Tolnai Ottó. Karambol, de akár egy nukleáris katasztrófa túlélői is lehetnének ezek a vasparipák. A szakadék szélére érkezett civilizáció utolsó emlékei. Noha lehet, csak a kocsma falának támasztott biciklikről van szó, ami megszokott látvány volt vidéken valamikor. Ezekről a jellé emelt elárvult biciklikről fogunk emlékezni rá és a nedves, füves, horizont nélküli zöld tisztásokról, amiket szintén előszeretettel festett itt a Bakonyban. A szabadkai homok barnáját Lókúton felváltotta nála a zöld. De mindkét korszakának a lényege, hogy rajzai, festményei többnyire arról beszélnek, ami nincs, a hiányra épülnek. Szerkezetük jól mutatja ezt, ahogyan végigviszik a nézőt a létező és az azon túli világon.
A csend az a dimenzió, amely valahol mélyen lakozik ezekben a képekben. A halál közelségére figyelmeztetnek, a vékony vonalra élet és halál között. A vékony vonalra, amit Szajkó István átlépett lókúti udvarában összeesve. Kutyái ültek mellette és őrizték, amikor megtalálták. Halála visszavonhatatlan nyitás a végtelen dimenzió felé.
Vezető kép: Szajkó István festőművész (1955–2025). Fotó: Mátyás István
