Nincs szerencséje Egry Józsefnek a kiállításokkal, a szakmával. Bár elméletben mindenki „szereti és tiszteli”, sokáig kellett várni erre a veszprémi átfogó Egry 140 tárlatra, aminek ráadásul nincs igazán országos visszhangja. Nem állnak sorban, hogy lássák. Nem terjed a neten hol van és hogy látni kell.
Pedig ő a mi „Csontvárynk”. Ő a Balatonnak, ennek a tájnak, az atmoszférának, a fénynek a különös festője, aki senkihez sem hasonlítható. Nem lehet ide vagy oda besorolni. Nem közeledhetünk hozzá csak rációval, de a módszeres elemzés is cserbenhagy. Mert megfoghatatlan, nem utánoz senkit, sem technikában, sem előadásban, sem a dolgok meglátásában. Hová tegyük? Nincsenek fogalmak a leírásához. Nyilván ezért jut el hozzá könnyebben a közönség, mint a szakemberek. Ahogy a vérbeli tehetségekkel ez már lenni szokott.
Veszprém egyik látnivalója
– Festőnk van! – nyugtázhatja a látogató az Egry 140 kiállításon nézelődve, az Európa Kulturális Fővárosa projekt részeként megújult veszprémi Laczkó Dezső Múzeumban. Úgy festette a balatoni tájat, az atmoszférát, a fényt és az embert, ahogy az ösztönei diktálták és az ösztönei jók voltak. Szinyei és Ferenczy Károly tanítványa volt a főiskolán, de túllépett rajtuk.
A Balaton-felvidéken létezve, járva-kelve mindig a vizet nézte, a párát, a felhőt, de bennük önmagát látta, sőt valami ennél is többet, valami transzcendentális harmóniát. Képein a klasszikus tájak istennyugalma ömlik el. A tárgyak-alakok föloldódnak a levegőben, fényben.
– Az olajpasztell használatával kidolgozott egy olyan ritka és egyéni technikai módszert, amely alkalmassá tette koloritját a fény által átjárt árnyalatok és formák érzékeltetésére, a lebegő, súlytalan szín és fényvíziók kifejezésére. Átszellemített balatoni tájai azóta is egyedülállóak és utánozhatatlanok – ahogyan a kiállítás katalógusában dr. Tevesz Mária írja. Mindennek ellenére Egry József alkotásait ritkán láthatja egyben a közönség. Ezért is állítható, hogy az Európa Kulturális Fővárosa címet viselő Veszprém egyik legfontosabb látnivalója ez a Balaton festőjének életművéből átfogó merítést adó kiállítás.
Az Egry 140 kiállítás kurátora, Sípos Anna egymás mellé állítja a festő balatoni és olaszországi képeit. Ezáltal még jobban látszik az ordító különbség. Szicília csak egy táj volt Egrynek, amit esetleg csodált, de ez nem volt az övé úgy, ahogyan a Balaton. Szicília talán túlságosan is tökéletes, teátrális, klasszikusan kulisszaszerű volt neki. Míg ezzel szemben a Balaton sokkal többet jelentett számára egy tájképnél: belülről megélt élményt.
Olyan helyet, ahol pára és káprázat minden, ahol a kéknek, a szürkének és a zöldnek számtalan árnyalata létezik. Itt élnek a legfontosabb színei, a párizsi kék és a sziénavörös, sokféle árnyalatban. Valahogy Egry stílusa benne van itt a természetben és fordítva. Mert ne feledjük, a tájaknak is van lelkük. „Gömbölyű, szelíd, színjátszó kék vidék” – énekelte Babits Pannóniáról egy ifjonti versében.
Ezen a Balaton, Szicília, Nervi alcímet viselő kiállításon a művész 1919-20 körüli badacsonyi letelepedését követően készült balatoni képei állnak párhuzamban az olaszországi utazások során született, tengert ábrázoló alkotásokkal. A közismert, múzeumokban és közgyűjteményekben őrzött munkák mellett magántulajdonban lévő alkotások is megtekinthetők ezen a kiállításon.
Ám a 140 műalkotást, köztük az alkotó fő műveit, többek között a Balatoni halászok, A délibábos párás fények, a Keresztelő Szent János vagy a Visszhang című festményeket is felvonultató Egry József 140 – Balaton, Szicília, Nervi igazából nem életmű kiállítás, hanem tematikus, ahogyan a címe is jelzi.
Szabadon, gátlás nélkül
Alkotásait nézegetve egyértelmű, hogy Egry sem Münchenben, sem Párizsban, sem Olaszországban nem nyelte magába a kor szellemi áramlatait, az új festői módozatokat, nem volt kíváncsi a francia vagy olasz művészi életre. Valami különös befelé fordult érdeklődéssel élt. A lelke csak itt fényesedett ki a Balatonnál látottaktól. Így utólag az az érzésem, hogy még a szegénysége is segítette abban, hogy olyan vegyes technikával dolgozzon, amivel senki más.
Alig volt olajfestéke, ezért kombinálta krétával, ceruzával, akvarellel, pasztellel, temperával. Szinte kaparászta a vásznat a száraz ecsettel, ami azóta már nagyon modern. Akárcsak a látszólagos „befejezetlensége”, mert nála a mű nyilvánvalóan akkor kész, amikor a művész eléri célját. Egyébként legendásan hosszan dolgozott egy-egy munkáján. Előfordult, hogy visszakérte, mert dolga volt még vele.
A művészettörténészek leírták, hogy a háború előtti vastag faktúrájú olajképei a Balatonnál feloldódtak, és megszülettek az atmoszférikus fényhatásokra épülő, légies festmények. Ezzel a vegyes technikával sokkal szabadabban, mindenféle gátlás nélkül adhatta vissza azt amit látott és amit belül érzett. Ugyanígy volt a hatásokkal is. Kimutathatóan nem hatott rá senki.
Mindenkitől felszívta, amire szüksége volt, de csak azt, nem többet és magán áteresztve átformálta. Turner nevét szokták emlegetni vele kapcsolatban, de nem biztos, hogy megállja a helyét. Hiszen William Turner komorabb, borúsabb. Ráadásul Egry kijelentette, sosem látta ennek az angol rokonléleknek a munkáit.
Ahogyan Sipos Anna kurátor megjegyezte, nyilván a körülmények mellett a sietség is a komplikált technikájú olajfesték mellőzésére kényszerítette, különösen az olaszországi munkáin, mert várták a megrendelők, akik ezeket az utazásokat pénzelték. Egry és felesége 1929-ben közel fél évet töltött Szicíliában, majd 1938 márciusában ismét elutaztak néhány hónapra Olaszországba. Ezek a külföldi utazások inspirálták a kurátor koncepcióját.
Van-e sejtelmünk róla, hogy ki ez a festő?
Mindezt szem előtt tartva adódik a kérdés: mégis, mitől van az, amit spontán összefoglalt Nyáry Krisztián ennek a kiállításnak a megnyitója végén, a látogatóktól búcsúzva: – gyönyörködjenek még jó sokáig Egry József festményeiben, mert ennyi Egry-kép még soha nem volt egy helyen, és valószínűleg a mi életünkben már nem is lesz.
Egry mellőzésének történetét jól összefoglalta Perneczky Géza A balatoni remeténél című tanulmányában 1966-ban. Festményei további kálváriájáról pedig Gopcsa Katalin művészettörténész tud sokat. Amikor Badacsonyban, Egryék műteremlakásában és a hozzáépített galériában 1973-ban megnyílt az Egry Emlékmúzeum, mindenki azt képzelte, megoldódott a kérdés, eredeti helyükön bárki megcsodálhatja ezeket a katartikus festményeket.
De aztán kiderült, hogy az ottani klimatikus körülmények nem alkalmasak ezeknek az értékes alkotásoknak a jó és végleges elhelyezésére, a pusztulástól való megóvására, közszemlére tételére. Tudtommal azóta sem sikerült a helyzeten javítani. Ami enyhén szólva is érthetetlen.
Ezért meg kell kérdezni: van-e sejtelmünk róla, hogy ki ez a festő?
Valóban menjen, aki tud és nézze meg ezeket a csodálatos festményeket és gondoljon arra, hogy a 140 éve született művésznél még soha senki sem láttatta mélyebben ennek a tájnak a harmóniáját, gazdagságát. Örüljünk neki most amíg lehet! Egyengessük egy állandó badacsonyi tárlat megfelelő körülmények közötti visszaállítását!
Az Egry József születésének 140. évfordulója alkalmából nyílt kiállítás az EKF-projekt részeként megújult veszprémi Laczkó Dezső Múzeumban október végéig látogatható.
