Meglepő, hogy milyen sokféle holmi elfér egy lakásban! És mennyi haszontalan! Többnyire összefüggéstelen tárgytömeg, amit ötletszerűen összevásároltunk, kaptunk, örököltünk. Az igazság, az, hogy felhalmozó típus vagyok.
Na jó, nem kényszeres, de semmit nem dobok el, se újságokat, se könyveket, se magnószalagokat, amiket nincs már min meghallgatni, se fotókat, se banki értesítőket, fizetéspapírokat, nyomtatványokat, ilyen-olyan levelezést, gesztenyét, kavicsokat, száraz levendulacsokrokat, régi ruhákat, táskákat, cipőket, függönyöket…, és akkor a konyhaszekrény fiókjaiban, a könyvespolcokra berámolva elraktározott kis bizbaszokról még nem is beszéltem.
Hogyan is lehetne másként elkezdeni az egyszerűbb életet, ha nem a fölösleges holmi kisöprésével? Aranyszabály, hogy ne legyen a házban semmi olyasmi, amit nem tartunk hasznosnak vagy szépnek.
Szemétbe a trófeagyűjteménnyel és a nippekkel! Haha, legalább ez a két tárgykategória nálam sohasem fordult elő. Lomtalanításkor nekem leglátványosabban az újságok és a könyvek szelektálása szokott sikerülni, megszabadít attól a problémától, ami mázsás súllyal nehezedett rám, már amikor eltettem őket, jelesül, hogy egyszer majd el fogom olvasni, vagy újraolvasni. Huh, milyen problémákat oldana meg, ha megtehetnénk, hogy mindent kidobunk? Azt azért nem szeretném, mert van, amihez ragaszkodom.
Már egy hete szelektálok – létra, szemeteszsákok, vizes rongy, porszívó. Na jó, nem gőzerővel, csak komótosan. Alaposan meggondolom, mielőtt kacattá nyilvánítok valamit. Valahogy úgy vagyok a lomtalanítással is, mint a házimunkával: utálom, de elvégzem. Nem csak az a baj a lomtalanítással, akárcsak a házimunkával, hogy meg kell csinálni, hanem hogy újra és újra meg kell csinálni. Ez egy vég nélkül ismétlődő, hálátlan munka. Ám érdekes, hogy végül örömöm is lelem benne, ha elkészültem vele, egy pillanatig tényleg jó érzés, hogy na, megvan! Közben szinte azt mondom, ez a flow: szépen, sorban, automatikusan jönnek a mozdulatok egymás után, és az idő közben elrepül. Ráadásul a mostani kacatkisöpréskor három fontos dolgot is megtaláltam: a Micimackót a könyvek háta mögé beesve (unokám nagyon kereste, mert elkezdték olvasni, aztán eltűnt), a gyerekeink születésekor eltett Magyar Szó-kat és a Forum Könyvkiadó képzőművészeti sorozatát, benne Sáfrány Imre, Bíró Miklós monográfiákkal és a Képzőművészeti Alap kis könyvsorozatát Jovánoviccsal, Fajóval, Henczével. Hogy mit összekerestem őket, és most tessék, megvannak!
Ottó mindeközben az „istállóban” vágott katonás rendet a kisszögek között. Vicceltem. Igazából csak ebben az egykori istállóban alakul ki évről-évre szemétdomb, de el kell ismerni: igazi kincsekkel. Mert mit talált meg? A már elfelejtett 2001-es és 2003-as barackpálinkánkat, amihez Penováccal, Domjánnal gyűjtögették a gyümölcsöt, kavargatták a cefrét és főzették ki. Hát valami isteni! Olyan az illata, mint a legfinomabb parfümnek, és bódító, nagyon erős. Rendesen oldja a bezártság miatti feszültséget. Ebből a pálinkából vittem kóstolót azon frissiben, amikor Németországba utaztunk a szerkesztőséggel tanulmányútra. Már akkor is jó kedvünk lett tőle. És Ottó, kellő előrelátással, akkor is „elásta” a kiváló elixírt, ahogyan most is.
Szóval, az otthon az a hely, ahol időről-időre „elásott” barackpálinkát találunk, amikor rendbe tesszük, javítgatjuk és átalakítjuk a folyamatosan változó igényeinkhez. A lakásunk is állandó mozgásban van velünk és a természettel, a világgal együtt. Így van ez jól, de ne feledjük, amikor újabb és újabb tárgyakat cipelnénk be fölöslegesen, akkor tűnődjünk el azon, hogy csak ideiglenes lakói lehetünk bármely épületnek! Mert az otthonunk mindig túlél bennünket. Utánunk jönnek mások, akiknek csak nyűg lesz ez az egész „gyűjtemény”. Erre gondolva is jobb idejekorán elkezdeni az egyszerűsítést.
