Azt beszélik, hogy nem dolgozott semmit, csak felvette a fizetését. Elüldögélt az irodában, és a helyettesére hagyott mindent. Az meg panaszkodott szegény, hogy két szerencsétlennel verte meg az élet: az egyik a férje, a másik a főnöke. A férjétől elvált, a főnök nyugdíjba ment. Most azt csinálja, amit eddig, azzal a különbséggel, hogy már ő tartja a hátát mindenért.
Igaztalan értékelés ez, nem is hiszem el, főnök. Biztos vagyok benne, hogy nem csak az irodájában üldögélt. Persze, üldögélni se könnyű. Mit tudja az, aki naphosszat kint lófrál a jó levegőn? Egyszer fél évig egy öntödében üldögéltem, autó-alkatrészeket köszörültem, sorjáztam, finom alumínium porfelhőben. Jól esett felállni negyvenöt percenként, kisétálni a műhely elé. Gondolom, a főnök sem egyfolytában üldögélt, csak beiktatott egy kis pihenőt.
Mikor jött a telefon, hogy meghalt a testvérem, szabadságot kértem, hogy elmehessek a kórházba átvenni a holmiját, intézni a papírokat, a főnök akkor is emberségesen viselkedett. Felajánlotta, hogy elvisz az autóján s megvár. És milyen igaza volt! Képes lettem volna egy nap szabadságot eltékozolni, miközben nincs, aki helyettesítsen. Délre már meg is fordultunk. Némi késéssel, de kivittem a postát, és a szabadság is megmaradt.
S amikor nyugdíjba készültem – azt se bánva, hogy tíz százalékkal alacsonyabb apanázst kapok –, akkor is rendes volt. Igaz, egy kicsit rosszul esett, hogy semmi jót nem tud mondani rólam, amivel megtámogathatná korengedményes nyugdíjba vonulási kérelmem, de erről egyedül én tehetek. Mert ha teljesítem például a sorsjegy-eladási tervet, meghozom a szükséges biztosításokat, és nem lépem túl rendszeresen a munkaidőt, vagy ha túl is lépem, de nem írom be a túlórákat, akkor jobb indulattal lett volna irántam. Így viszont az ajánló sorokat is nekem kellett megírni magamról a területi igazgatóságnak, s még örülhettem, hogy a nevét adta hozzá. Mert azért kéthavonta egy szabadnapot összetúlóráztam, és gondoskodni kellett a helyettesítésemről.
Hanem elgondolkodtam valamin, főnök. Tizenöt év alatt senki nem ment nyugdíjba a kézbesítők közül. Az egyiket ittasság miatt küldték el, a másik lopott, a harmadiknak a térde nem bírta, a negyedik eldugott két zsák képeslapot a karácsonyi forgalomban, az ötödik külföldön találta meg a szerencséjét. Mind kipróbált és kitüntetett dolgozók voltak. Ezen a pályán szokatlan, hogy valaki elérje a nyugdíjkorhatárt.
Mindez csak azért jutott eszembe, mert hallom, hogy dőlnek ki a kézbesítők. Sérvet kapnak a cipekedéstől, a körzet-összevonásoktól, a sűrű helyettesítésektől. Alighogy a karácsonyi csomagok özönét, majd az Erzsébet-utalványokat – külön körben – kivitték, a dicsőséges kék füzetek is a nyakukba szakadtak. Mert jól teljesít az ország, egyre jobban, hát még, ha csupa főnök lakná.
Domján Gábor