Tavaly, a trianoni békediktátum 100 éves évfordulóján kellett volna megrendezni ezt a kiállítást, amely a járvány miatt több mint egy évet késett. Lett volna idő átgondolni tehát, de a szervezők nem mutattak túl nagy kreativitást. Kipipálták a munkát, ez is megvan, a diákok pedig, akikhez elsősorban szól, már holnap se fognak rá emlékezni. Pedig a Trianon-problémához – ahhoz, hogy a magyar állam és a nemzet határai nem esnek egybe – ma is mindenkinek valamiképpen viszonyulnia kell.
A trianoni békediktátum 100 éves évfordulója jó alkalom volt arra, hogy átgondoljuk: hogyan fáj nekünk itt most a 21. században Magyarország két harmadának az elvesztése? Sokat idézik az Illyés Gyulához köthető mondást: „Magyar az, akinek fáj Trianon.” Ma már azonban nyilván nem ilyen egyszerű ez a magyarságpróba, vagy dehogynem? Okkal kérdezi Ablonczy Balázs, az Emlékező Magyarország jubileumi kötet egyik szerzője, vajon hogyan fáj Trianon Liu Shaolin Sándornak, a félig kínai gyorskorcsolyázó bajnokunknak? Vagy az Angliában dolgozó magyar vendégmunkás kint született gyerekének?
Sokat változott a világ 100 év alatt
Hogy mást ne mondjak, az Európai Unióban újra egyesültek az elcsatolt részek, a Vajdaság kivételével. Lehet, nem éppen úgy, ahogy anno lelkesen elképzelték, de a trianoni országhatárok többsége megszűnt. (A Covid bezavar a képbe, de csak nem tart örökké.) Ezt az aktuális nézőpontot, a mai ember megszólítását hiányolom elsősorban ezen az október 5-én nyílt vándorkiállításon, ami október 18-ig lesz látható Veszprémben, utána a hírek szerint eljut Magyarország többi megyeszékhelyére és nagyvárosaiba. És a korszerű, interaktív eszközöket is hiányolom, amikkel befogadhatóbbá tennék a diákoknak a témát. Ezekkel a sematikus múzeumi kiírásokkal a falakon és a plafonon, kinagyított régi képekkel nem lépik át az ingerküszöböt.
Átlag feletti motiváció kell ahhoz, hogy a diák böngészni kezdje az idézeteket. Pöröghetnének videóinterjúk például az elszakított területeken élő magyarokkal. Évtizedekkel ezelőtt is készülhettek ilyenek, még a rendszerváltás előtt, amikor tilos volt kiejteni a szót: Trianon. Akkor még voltak élő szemtanúk. De a leszármazottaik egy része ma is elszenvedője a trianoni döntésnek. Meggyőződésem, hogy legjobban az emberi kapcsolatokon keresztül élhető át ez a trauma, amihez mindenkinek valamiképpen viszonyulni kell és viszonyul is mindenki. Szenvedéllyel, gyűlölettel vagy éppen belenyugvással és a legtöbben közönnyel.
Ellenkező előjelű ostobaságok
Ahogy Bibó írja, a Magyarországot ért területi igazságtalanságokra, „mint Európa legtöbb politikai kérdésére, csupán két végletes és sematikus ostobaság volt közkézen: az egyik az, hogy a történeti Magyarország felosztása páratlan igazságtalanság volt, mely teljességgel indokolatlanul és érdemtelenül érte a magyar népet, a másik, ellentett előjelű ostobaság pedig az volt, hogy a trianoni határok alapjában igen jók és helyesek, s az egész irredenta és revizionista agitáció mögött végsőleg nincs más, mint a magyar földesuraknak a más nyelvű nemzetiségek területein fekvő nagy terjedelmű feudális birtokainak visszaszerzése. Mind a két beállítás hallatlanul szűk és ostoba”. A továbbiakban Bibó kifejti, enyhén szólva is égbekiáltó, hogy miközben a történeti Magyarország területét az etnikai elv alapján bontják szét, ugyanakkor ezt az etnikai elvet Magyarország terhére nyilvánvalóan megsértik. „Ez rettenetes lélektani sokkal jár és nem annyira a földesurakra terjed ki, mint a középrétegre” – fűzi hozzá. Legalább a magyarlakta területeket hagyták volna az anyaországban, annak a több mint három millió magyar embernek a szülőföldjét, akiket elszakítottak. Ezt levonva a 12 millióból még mindig vihettek volna kilencet.
Az ilyen vándorkiállítások is segíthetnének a téma komplex megközelítésében, amiből ha valaki egy összetevőt emel ki és annak alapján hőzöng, tévútra visz. Lássuk be, Trianon egyszerre volt következménye a nagyhatalmi stratégiai érdekeknek, a régi Magyarország nemzetiségei nacionalista törekvéseinek és a dualista magyar politika szűklátókörűségének, gyengeségének. Erről tudnának beszélni vagy élőben, vagy videóról a történészek, Ablonczy Balázs, a Trianon-kutatások vezetője, vagy az a Szűts István Gergely fiatal történész, aki itt él Balatonfüreden és aki éppen a kisemberek történetein keresztül közelíti meg a témát publikációiban. De gyakran megfordul alsóörsi nyaralójában az a Gyurgyák János, aki az Emlékező Magyarország köteteket szerkesztette a 100 éves évfordulóra. Könnyűszerrel be lehetett volna vonni őket. A történelemtanárok remélhetőleg igyekeznek eligazítani a diákokat a téma korántsem egyszerű összefüggései között. Kérdés persze, hogy mernek-e boncolgatni ellentmondásokat, mernek-e vállalni kritikus hangot.
Eszközeiben szimpla a kiállítás
Hiányérzetet kelt ez az eszközeiben szimpla vándorkiállítás azért is, mert mint valami papírmasé filmgyári kulisszát szimulálják a tehervagonokat, amikben élni kényszerültek az elszakított országrészekből kitelepített családok. Az jó ötlet, hogy „vagonokba” költöztessék a kiállítást. De akkor már miért nem valódi tehervagonokba, hogy ezzel is segítsék a száz évvel ezelőtti helyzet átélését? Miért kell minden kiállítást az Óváros téren felállítani? Miért nem lehet ezúttal a vasútállomáson? A valódi tehervagonok között már biztosan nem helyezték volna ki a magyar korona bizarra sikeredett hatalmas makettjét, ami ebben a környezetben úgy néz ki, mint egy rosszul sikerült születésnap ottfelejtett tortája.
Persze, a feladat nehéz, hiszen a szervezők egy máig ható nemzeti toposz felidézésére vállalkoztak. Kár, hogy elszalasztott lehetőség lett ebből a vándorkiállításból, ami most bejárja az országot.
A trianoni békediktátum 100 éves évfordulójára rendezett vándorkiállítás egy részlete. Fotók: a szerző
