A tavalyi közel négyszázezres tömeg után idén is sok felvonulót várnak szombaton a budapesti Pride-ra. Bodó Gergely személyes hangvételű írása ennek apropóján született.

Baromi fárasztó minden évben azokhoz retardálódni, akiknek arról kell mesélni, hogy hogyan lettem buzi. Unom már ezt a sztorit, és unom a hülyéket is. Ráadásul, aki utálja a melegeket, annak úgyis hiába mondok bármit, utálni fog minket utána is.

Lépjünk szintet!

Bodó Gergely vagyok, szociális szakemberként dolgozom Veszprémben. A munkám egy részét önkéntes alapon végzem, akciókat szervezek, és rászorulókon segítek. Ezt jobban szeretem, mert úgy tudok segíteni, ahogy jónak látom, és nem korlátoz le semmilyen intézmény vagy hatáskör. Az elmúlt években több millió forint adományt sikerült az érintettekhez eljuttatni. Erre igazán büszke vagyok.

Arra nem, hogy mi a szexuális orientációm. Se büszkeségre, se szégyenre nem ad okot. Ez egy semleges dolog. Ahogy a szemem színét nem én választottam, úgy az irányultságomat sem. Persze, felőlem nyugodtan gondolja ezt másképp valami überheteró, agyoniskolázott fotelproletár. Ha jólesik a lelkének, kommentelje oda, hogy mocskos buzi vagyok és dögöljek meg. Nem tudom, hogy ettől jobban fogja-e érezni magát, de hátha. Engem nem érdekel. Viszont vannak olyanok, akiket igen. Aztán ők belevetik magukat a Dunába, majd a szüleik gyászán jót szórakozik néhány érzéketlen idióta. Azért, mert egy következmények nélküli országban élünk. Vagyis, azért nem teljesen. Van erre két személyes cáfolatom.

Tavaly nyáron egy háromfős társaság a Jutasi lakótelepen öt autót rongált meg. Azért csak ötöt, mert közbeléptem. Én, a buzigyerek. Utánuk eredtem, és hívtam a rendőrséget. Aztán, amikor szaladni kezdtek, nem vártam senkire. A fegyverest elkaptam az Erdész utcai sportpályánál, és átadtam a kiérkező rendőröknek.

Két hete egy férfi őrjöngött a veszprémi vasútállomáson. Egy másik cikket is megérne, hogy a vasúti dolgozók miért nem értesítették a rendőröket, de én megtettem helyettük. Az utasokat fenyegető férfit végül a vonatról kísérték le, így megúsztuk tragédia nélkül az utazást.

Szóval, annyira azért mégsem következmények nélküli ez az ország. Nem minden meleg olyan szerencsétlen, mint amilyennek ebben az ótvar magyar médiában megjelenítenek minket. Dolgozó, adózó emberek vagyunk. Szakácsok, rendőrök, katonák, ügyintézők, tanárok. Nem mindegyikünk stylist vagy fitneszmodell. Nem gesztikulál mindegyikünk széles mozdulatokkal, akadnak köztünk kifejezetten unalmas és heterónak tűnő alakok is. Ők a „jó buzik”. Nem provokálnak. Vagyis de, mert némelyek számára már a puszta létünk provokáció, és szívük szerint kiirtanának minket. Az unalmasakat is.

Na, ezért megyek ki a Pride-ra, nem azért, mert büszke vagyok az irányultságomra.