Joli néni egy világvégi kis faluban morzsolta a napjait egyedül. A férjét rég eltemette, gyerekük nem született. Dolgos életet élt, pedig jócskán elkerülte már a nyolcvanat. Művelte a kertecskéjét, két tehenet is tartott. Huszonnyolc ezer forint volt a nyugdíja, de segítséget nem kért soha, senkitől. A testvérei gyerekei meg-meglátogatták, pénzt tőlük se fogadott el, a lisztet, cukrot, egyéb tartós élelmiszert is csak unszolásra. Boldoggá az tette, ha akármilyen kevéssel is, de ő segíthetett.
– Joli néni szinte a levegőből élt – mesélte Kati, aki nagyon szerette a nagynénjét, és rendszeresen látogatta. – Boltba nemigen járt, a zöldségféle megtermett a kertben, új ruhát, cipőt nem vásárolt, villanyt nem égetett, talán a kályhát se gyújtotta be, csak a legzimankósabb napokon. Hiába kérleltük, ajánlottunk segítséget, a válasz mindig az volt, jól van ez így. Hajnalban kelt, ellátta az állatokat, tett-vett a ház körül. Azt hiszem, a tehénkéi mellett, az istállóban melegedett, kora este meg bebújt a jó meleg dunyha alá, és másnap folytatta ugyanígy. A házban nem is nagyon lehetett mást csinálni, mert Joli néni szenvedélyes gyűjtögető volt. Az üres, élre hajtogatott lisztes zacskók, az elmosott tejfölös poharak, a régi újságok és az évtizedeken át őrizgetett ezerféle „hasznos” limlom mindent elborított.
Tél végén Joli néni megbetegedett. A kedves, dolgos mamika, aki orvost és kórházat életének nyolcvanöt esztendeje során alig-alig látott, úgy hunyta le örökre a szemét, ahogyan élt: csendesen, szerényen és feltűnés nélkül, nehogy bárkinek is a terhére legyen. Összejöttek az unokatestvérek, hogy elintézzék a szomorú formaságokat, megszervezzék a temetést és persze osszanak-szorozzanak, mert bár mindannyian szűkös fizetésből élnek, Joli nénit méltó módon szerették volna elbúcsúztatni. A hivatalban egy szigorú ügyintézőbe botlottak, aki közölte, hogy a halotti anyakönyvi kivonatot csak a születési anyakönyvi kivonat birtokában tudja kiállítani. Délután négyig érjenek vissza vele! Eszükbe jutott a lisztes zacskók meg a tejfölös poharak sokasága, de nem volt mit tenni, elindultak, hogy feltúrják az elárvult kis házat, pedig biztosra vették, hogy a feladat teljesíthetetlen.
Kamrapolcon, konyhaszekrény fiókjában, az öreg ruhásszekrény mélyén, mindenütt keresték, de hiába. Ám egy üres teás dobozban egyikük egy befőttes gumival összefogott pénzgurigára akadt. Percekkel később egy régi újság lapjai közül szóródott a lábuk elé egy csomó papírpénz. Szisztematikus kutatásba fogtak, és újabb meg újabb dugipénzekre leltek a legképtelenebb helyeken.
Gyorsan telt az idő, az anyakönyvi kivonat sehol, de a kis asztalon már kupacban állt a pénz. Pár ezer, néhány tízezer forintonként több mint hétszázezer lett a vége! Alig bírtak magukhoz térni a döbbenettől. Meglehetősen zilált érzelmi állapotban, öt perccel négy előtt estek be a hivatalba, persze a kívánt dokumentum nélkül. Na jó, akkor megcsinálom így – morgott rájuk leereszkedőn a zord asszonyság, mit sem sejtve arról, milyen jót cselekedett.
Joli néninek szép temetése volt. Ahogyan élt és ahogyan meghalt, végül még ezt is megoldotta: az utolsó útján se volt terhére senkinek. Hogy a pénzt hány év óta dugdosgatta? Emlékezett-e rá, hogy hova tette? Vagy elfelejtette azt is, hogy dugipénze van? Hogy egyáltalán miből tudott ekkora összeget megtakarítani? Spórolt a nyugdíjából? Félretette, amit a tehenek leadásakor kapott? A használatba adott kicsi földecskéje bérleti díját rejtette el szűkösebb napokra? Kérdések, amikre már soha nem lesz válasz. Joli néni törékeny kis figurája a felhők messzeségében még vissza-visszafordul, a szája mosolyra nyílik, és csak annyit súg halkan: jól van ez így.
