Nem kellett időpont, aztán kellett, aztán megint nem, most megint kell. Tessék tájékozódni! Hogyhogy hol? Jó, jó nincs több kérdésem, tájékozódom, igyekszem. Lett egy telefonszámom valahonnan, kézen-közön. Másfél hét várakozás. Végre eljött a nagy nap. Korán ne menjek, mert sokan vannak, későn ne menjek, mert sokan vannak. Belőttem a nyolc órát, mert sokáig nem bírom étlen-szomjan.
Fahéjillat szivárog fel az emeletre, keveredik a fertőtlenítő és a vécéből kiszivárgó pisi szagával. A következő szint előtt kanyarog a sor. Majd elájulok a tömeg láttán. Minek akkor az időpont? Nem baj, biztos gyorsan megy, várok.
Síri csend. Aléló sorstársak, elcsigázott tekintetek. Meglátom a feliratot, maradjunk csendben, ne mobilozzunk! – mintha a kivégzésünkre várnánk. Kiráz a hideg. Mi van itt, te jó ég! Támasztom a falat, vánszorognak a percek. Bambulom a tömeget. Málnás joghurt alufóliával takargatva, mustáros üveg, tormás üveg, mézes üvegecske zacskóba rejtve. Vizeletminták diszkrétbe ágyazva. Átvillan arcomon a derű. Vajon erre nincs valami normális megoldás? Ööö, én miben is hoztam?
Sajnálom ezeket a néniket, nem bírják már a várakozást, leülnek, de izgatottan fészkelődnek, egyből pattannak fel, ha jön valaki, hogy őrizzék helyüket a sorban. Embertelen. Én csak egy rutin vérvételre jöttem, de hogy bírja ezt az, aki beteg? Cammog a sor. És a hölgy székletével akkor mi legyen? Szűrődik ki egy „diszkrét” párbeszéd szelete. De miért csak most hozta a székletet? Mi, sorstársak diszkréten nem nézünk oda, de mindent hallunk. Hááát, eddig nem volt…
Hatvanhárom perc telt el várakozással. Megkapom a kémcsöveket, öntözgessem, amit hoztam, bent a vécében. Újabb inspirációk, félbevágott tusfürdős flakon, mini gyógyszeres üveg, Erős Pista igazítja kackiás bajszát. Nem tudom sírjak–e, vagy röhögjek egy fájdalmasat. A szemetes tele, a bűz elűz. A vérvétel maga profi gyorsasággal, pöccre megy. Csak ezek a papírok ne lennének, meg a gépbe pötyögés, menne itt minden, mint a karikacsapás!
Bonyhádi Szilvia